Pár napja megjelent nyomtatásban a tizenhatodik novellám, egy rövidebb fantasy. Egy pohár bor kortyolgatása közben hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy megosztom az erre tévedőkkel.
****
Kék gyertya
– Akkor nézzük még egyszer! – sóhajtottam, és tőrömet óvatosan tokjába csúsztattam. – Milyen furcsa, hogy elfér ezen a kis asztalon.
– Nem mindig a méreg a lényeg – szúrta közbe epésen kedvenc kardforgató amazonom.
– Hogyha itt sikerülne megbontani… – nyújtottam kezem az asztalka jobb sarka felé.
– Akkor szerintem a plafonra kenődnél – jósolta mosolyogva partnerem.
– Te most ellenem vagy? – érdeklődtem homlokráncolva.
– Ne játszd itt nekem a morcos csíkos morcsákot, inkább vigyázz a rúnavonalakra! – figyelmeztetett Szonja, majd vállamra tette kezét, és mögülem kukucskálta az asztalon sorakozó dolgokat.
– Ez itt egy pillanatvarázs – böktem a jobb oldalon elhelyezkedő mágikus jel felé.
– Vagyis, ha megtörik a hatása – piszkálta ellépve tőlem vékonypengéjű kardjának markolatát, amitől legtöbbször egy hidegvérű bérgyilkosra emlékeztetett –, akkor azonnal beindul az így késleltetett varázslat.
– Azaz ez a kis szemrevaló tűzlabda itt középen – böktem a borsószemnyi időbezárt lánggolyóra – pillanatokon belül lelkes fergeteggé terebélyesedik, elnyelve az egész szobát.
– Ha lehet, ezt a megoldást hanyagoljuk – kérte exkluzív kardtáncosom, és elgondolkodva a rácsos ablakhoz sétált. Eltakarta előlem a lemenő nap bátor – a rafinált robbanó szerkezettel mit sem törődő – sugarait, majd lassan felém fordult.
A nyáresti meleg szellőben meglebbenő haja ebben a megvilágításban a quwanni nagypalota szélcibálta zászlaira emlékeztetett. Karcsú sziluettje pedig egy régen látott festményre, amely tűz körül táncoló mondabeli lényeket ábrázolt – igaz lényegesebben kevesebb ruhában. Az összhatást vörös szeme tette teljessé, aminek hírhedt becenevét köszönhette.
– Valami baj van? – értette félre bamba arckifejezésemet, és aggódó pillantást vetett először az asztalra, majd rám.
– Izé, semmi gond, csak azt… – válaszoltam gyorsan, egyúttal egy szerencsétlen kapkodó mozdulattal feldöntve az egyik megkötő rúna közepén álló furcsa tornyocskát – a jó francba, ez megszúrt!
– Mi történt? – nézett rám aggódva.
– Hát, én csak arra gondoltam, ahogy ott álltál az ablak előtt, pont olyan voltál, mint az egyik álmomban a…
– A csapdával mi történik, te lökött! – korholt résre húzott szemmel, de akkor már én is észrevettem, hogy valami megváltozott.
– Ajaj. Úgy tűnik, elindítottam a visszaszámlálást – állapítottam meg rekordidő alatt. – Egy perc lehet a robbanásig!
– Meneküljünk! – ragadta meg karomat.
– Nincs rá idő! Meg kell szakítani a folyamatot.
– Hogyan?
– Várj, várj! Itt ez a két gyertya, a kék, meg a piros.
– Az előbb még nem égtek.
– Igen, és ha a láng eléri ezt a két rúnavonalat, akkor megszűnik a pillanatvarázslat.
– Fújd el!
– Akkor egyből robbanhat.
– Ó, te ütődött!
– Várj! Ez a gyertya össze van kötve ezzel a madárfejes amulettel, a másik meg azzal a macska alakúval.
– Mi van?
– Az egyik gyertya meg tudja állítani az egészet!
– De melyik?
– Nem tudom.
– Csináld, nincs több időnk!
Ekkor furcsa, jóleső nyugalom szállt meg. Éreztem, mit kell tennem.
– Úgy mondják, a Délfoki szigeteki harcimókus sámánok szerint csak egyszer élünk – sóhajtottam, majd hirtelen megcsókoltam Szonját, de a várt pofon elmaradt.
– Ezért még számolunk – sziszegte.
– Remélem lesz rá alkalom! Gyere, kívánj gyorsan valamit! Mindig is utáltam a macskákat – mutattam a jobb oldali sistergő láng felé.
Elfújtuk a kék gyertyát.
Persze mindehhez csak a vajdasági székhelyű Sikoly magazin kellett…
Jóleső érzés volt legelőször kézhez kaparintani saját magamat, és az is kellemes meglepetés volt, amikor a netről értesültem, hogy bekerültem a Lidércfény egy-egy számába. Arról nem is beszélve, hogy harmadik lettem a pályázatukon – ami persze egy újabb kinyomtatott novellát is jelentett.
)
